Van, úgy mikor úgy érezzük, hogy az egész világ csak ellenünk van és nem ért meg minket senki, de senki az égvilágon. Próbáljuk magunkból kihozni a legjobbat és megfelelni mások és saját magunk elvárásainak. De ez nem mindig sikerülhet. Ekkor keseredik el az ember. Úgy érezzük magunkat, hogy az egész világ csak összeesküdött ellenünk, és nem érdekel semmi minket. Ilyenkor minden fájdalmat okoz nekünk, nem tudunk örülni még az igazán kicsi apró dolgoknak sem amik pedig igazán fontosak lennének. Ilyenkor vágyunk igazán arra, hogy megértsenek minket az emberek, ne csak bántsanak. Mi csak próbáljuk megállni a helyünket, és próbálunk megfelelni. De ebben a rideg világban nem érdemlik meg az emberek, hogy foglalkozzunk velük.

Nem értenek semmit, nem értik miért vagyunk szomorúak. Csak az tudja igazán megérteni a bánatot és a szenvedést aki valami miatt szenved. Vagy egy ember hiánya miatt, aki elment és nem jön soha többé vissza, mert vagy nem akar vagy, mert már ne lehet velünk, nincs az élők sorában. Hiányuk néha sokkal jobban fáj mindennél. De számunkra ott lesznek az emlékek róluk, és ezeket, az emlékeket senki nem veheti el tőlünk, mert az emlékezetünkben élnek mind addig még mi is élünk.

Szenvedhetünk viszonzatlan szerelem miatt is, meg még oly dolgok miatt is amiről azt hinnék az ember, hogy nem bántóak nekünk de mégis rosszul esnek. Legjobban akkor szenvedünk ha csendben kell magányosan tűrni a fájdalmat. Nincs mellettünk az akit szeretünk. Hiányzik valaki az életünkből. De türelmesen kell várnunk, mert mindenkit vár valaki valahol, és mindenkit szeret valaki. De hogy hol van az a valaki?! Na ez egy jó kérdés. Akkor fog ránk találni a boldogság amikor nem is várjuk a legváratlanabb pillanatban fog beköszönteni az életünkbe, és akkor olyan boldogok leszünk, hogy azt már el sem lehet mondani. Addig meg csak várni kell, és küzdeni, míg csak lehet.